Soha nem vagyunk annyira önmagunk, mint amikor igazán betegek vagyunk - 2. rész

Önismeret, elfogadás, megtorpanás és tudatos jelenlét, hála és szeretet... Ha a lelkünk ennyi szépet kap hozadékként egy betegségtől, nem érthető, hogy néha a "lehető legrosszabbkor" fogja magát és ágynak dönt minket, így kikövetelve azt, amire szomjazik..? 

A fizikai bajok és a lelki gondok szimbiózisban élnek. Lehet, hogy vitamindúsan étkezünk, de ez messze nem elég, ha közben hetek óta nem voltunk egyedül egy napot csak magunkkal és a gondolatainkkal, nem sétáltunk airPods nélkül a természetben, nem vetettünk számot az életünkkel és benne önmagunkkal, ha nem figyeljük, halljuk a saját testünket, sőt, lassan már másokat sem magunk körül.

A betegség néha azt jelzi: nem bírom tovább a sok fizikai toxicitást: a sok ultrafeldolgozott ételt, szmogot, poliésztert, a kóros tápanyaghiányt. 

És néha ezt: nem bírom el a sok mentális, emocionális toxicitást: a rengeteg tennivalót, megoldandót, félelmet, rohanást, "megfelelnivalót". 

Ki akarok szállni egy kicsit.

Amikor a gyerekeim iskolásak lettek és évi 3 napnyi hiányzást leigazolhatott a szülő, megbeszéltem velük, hogy ezt maximálisan kihasználhatják és bármikor szólhatnak, amikor egyszerűen "sok az élet". Nem akartam megvárni, hogy a fáradtságból betegség legyen és a kritikus ponton túlhajtva őket az egy napnyi pihenő helyett a két hétnyi betegséget válasszuk. 

Meggyőződésem, hogy ha stratégiailag beépítünk pihenőket az életünkbe akkor, amikor érezzük, hogy most meg kell állnunk, sokkal jobban járunk, mintha a testünk-lelkünk kényszeríti azt ki. De ezek a szabadnapok csak akkor érik el a céljukat, ha igazi pihenést takarnak, ami nem egy kanapén fekvős 'doomscrollozás' az összes elérhető social media platformon, sokkal inkább egy fizikailag félig aktív - félig passzív, egyedül töltött digitális detox nap. 

Egy esti Epsom-sós fürdőben megiszogatott citromfű tea utáni 8 órányi pihentető alvás, egy másnapi csendben, egyedül elköltött tápláló reggeli, egy hosszas séta a közeli erdőben, egy fa tövébe kuckózva szemlélődő csendes elmélyedés, naplózás, hálaadás, egy otthon készített egészséges ebéd, valamilyen jóleső sport, egy kedvenc könyv, amiben bárhol megállhatunk gondolkozni, egy finom és különleges ital, amit az ízére figyelve lassan, élvezettel kortyolunk el, mindezt végig telefon, laptop, tévé nélkül. Csak mi és önmagunk.

Elmesélhetetlen, mennyi minden tud a felszínre kerülni és megszületni bennünk ilyenkor. Adjunk teret neki és tegyük ezt önszántunkból, mielőtt egy betegség kényszeríti ki a csöndes magányt. Mert amire most nincs egy napunk, arra valahogy mégis lesz majd két hetünk, muszájból. 

A nagymamám mindig azt mondta: a keresztünket, amit erre az életre kaptunk, húzhatjuk-vonszolhatjuk magunk mögött is halálunk napjáig. De az ölünkbe is vehetjük és a szívünkhöz szorítva vihetjük. És mennyivel szebb, könnyebb így..!