Soha nem vagyunk annyira önmagunk, mint amikor igazán betegek vagyunk - 1. rész

Láztól vacogva nem érdekel minket a politika. Egy alig kibírható fájdalom közepette nem fárasztjuk a párunkat azzal, hogy tegye már el a zoknijait. A világ beszűkül: nincs más, mint a testünk és benne mi magunk. 

Ugyan kényszerűségből, de megélünk mindent, amiért a nagy bölcsek meditációra noszogatnak minket: csak az itt és most létezik. Nincs másik hely, idő, nincs másik test, has, fej, fájdalom, nincs külvilág. Megtorpanunk a rohanásban, fizikailag és gondolati síkon is. Leszűkül a cselekvésünk a puszta esszenciálisra; spórolunk a mozgással, a beszéddel, még a gondolkodással is. Gondosan priorizáljuk, mi az, ami megéri az energiánkat.

Ebben az érzékek kiélesedett állapotában (hasonlóan a terhes nők kívánósságához), sokkal hangosabban és jobban halljuk testünk fizikai igényeit: kedvenc ételünktől is undorral fordulunk el, amíg egy forró mézes teát boldogan elfogadunk.

Megismerjük önzőn csak magával törődő énünket, aki kedvességet, udvariasságot nem ismerve követeli a jobbulását, akinek erejéből talán csendesen dühödt, türelmetlen vezényszavakra még éppen hogy, de egy hálatelt mosolyra már alig-alig futja.

Kérni és szívességet elfogadni tanít, anélkül, hogy bármivel viszonozhatnánk a kapott törődést. 

Leomlik minden álarc és önhittség: nem vagyunk többé hatalmi pozícióban lévő menedzserek, családot vezető szülők – alázatot, fő hajtást, meghunyászkodást, egótlanságot hoz felszínre bennünk. Olyan arcunkat, oldalunkat is feltárja a külvilágnak, amire nem vagyunk büszkék. És rávezet, kik állnak a legközelebb hozzánk, kik azok akik ezt zokszó nélkül tűrik, elfogadják, megértik, és töretlen szeretettel maradnak mellettünk mégis.

Általa megtudjuk, melyik szerettünk tud a legjobban ránk hangolódni: kinek a szelíd jelenléte, finom, tapintatos hangszíne-hangereje, gondoskodása a legkönnyebben elfogadható számunkra ebben az ultraérzékeny állapotunkban. 

Betekintést kapunk az univerzális emberi esendőségbe. Megroppantja morális magasrendűségünk bástyáját és felnyitja a szemünket azoknak az embereknek a küzdelmére, akik nem tudják az életüket jól élni és talán egy kicsivel több együttérzést is táplál bennünk irányukba.

Megszünteti az individualitás illúzióját, megtapasztaltatja, mennyire rászorulunk másokra, mennyire összetartozunk a világgal.

A legnagyobb ajándéka pedig, hogy hálássá tesz minket az egyszerűen betegség/fájdalom mentes életért, legyen az bármilyen egyszerű élet is. Megajándékoz a puszta hétköznapi létezésnek szóló öröm megélésével, ahol gyógyulva-lábadozva hosszú idő óta először lassan, élvezettel elfogyasztott egyszerű sós-olívaolajos főtt krumpli a világ legkellemesebb élményévé avanzsál. Ahol minden más életöröm már nem szükségszerűség, legfeljebb hab a tortán.

De kell ehhez betegnek lennünk? Folytatom...