Pihenés vagy lustaság?

Kezdjük azzal, hogy nem hiszek a lustaság létezésében. Amikor valakit lustának bélyegzünk, általában azért tesszük, mert nem csinálja azt, amit mi elvárunk tőle. 

Velünk született, mindent elsöprő igényünk az állandó fejlődés, haladás, tanulás. Gondoljunk csak bele, mit csinál egy kisbaba: a világon semmi dolga, etetve, itatva, szórakoztatva van – vajon miért nem dől hátra és csak hagyja..? 

Miért kezd el komoly frusztráció, ügyetlenség és kudarc élmény ELLENÉRE is egyre több dolgot átvenni a gondozójától ő maga csinálni? 

Miért akarja ő fogni a kanalat, akkor is, ha éhes, és tizedjére sem sikerül a szájába tenni a falatot, holott sokkal egyszerűbb lenne hagyni, hogy beletegyék? 

Miért akar járni akkor is, ha komoly fájdalmakkal jár a kezdeti sok esés, és bárhova eljutna amúgy ölben vagy babakocsiban?

Szinte erőszakkal kell időnként "pihentetnünk" őket délutáni alvással, babakocsiban nézelődéssel, mert ha rajtuk múlna, sokszor a végkimerültségig mennének, hogy felfedezzék a világot és benne magukat.

Azért teszi ezt minden ember születésétől fogva, mert a diszkomforttal és kezdeti kudarcokkal tarkított kísérletezés által éljük meg azt hihetetlen büszkeséget, örömet, azt az önmagunkba vetett hitet, amitől igazán kiteljesedettek vagyunk. Egy nehéz feladat kitartó elvégzése után érzett örömnek semmilyen scrollozással töltött délután nem ér a nyomába – sőt, ez utóbbi inkább elégedetlenséget, kedvetlenséget hagy maga után.

Tehát ha valaki egy adott időben inkább a tétlenséget választja, az vagy sima rendszer-, időbeosztás-, prioritás hiány, vagy minimum ebből a két okból lehet:

1. Lehet, hogy jól megérdemelt pihenését tölti – és ne higgyük, hogy feltétlenül látható egy külső szemlélő számára, hogy 'mégis miben fáradt el', mert ez néha nem az aznap, hanem egy időszak kipihenése, vagy valamilyen számunkra nem látható stressz, feszültség levezetése. Manapság ugyanis gyakran az igazi, megbetegítő stressz nem szemmel látható (egy vizsgahelyzet, egy szakítás), hanem állandó, reggeltől estig alacsony fokon parázsló (a rohanás, az információ- és képdömping, a folyamatos "csak szóljon valami" zajártalom, az elektromos sugárzás, egy helyben ülés, stb.).

2. De az is lehet, hogy az illető valami olyan testi-lelki nehézséget él meg, amivel nem tud megküzdeni. 

-Ez lehet szorongás mások és maga előtt attól, hogy valamiben nem lesz elég jó és kudarcot vall - a social media sokszor ezt a képet festi: vagy te vagy a legjobb valamiben és millió like-ot kapsz, de ide lehetetlen egy átlag ember számára felérni, vagy közepesen jó a teljesítményed és már legyintünk is felfelé, mert senkit nem izgat egy "csak" közepesen érdekes videó.

-Vagy lehet akár egy olyan amotiváció, aminek pusztán testi gyökéroka van (hiszen a szerotonin 90%-a a bélrendszerben termelődik, és a bolygóidegen keresztül befolyásolja az agy hangulatát, tehát szimplán egy felborult bélflóra rettentően sokat nyomhat a lelkiállapotunkon).

Úgyhogy ha valakit, akár saját magunkat hosszasabb "lustálkodáson" kapunk, ítélkezés helyett tegyük fel a kérdést: mi fárasztott/fáraszt le annyira, hogy a visszavonulás ezen formáját választottuk?

Ha megvan a válasz, nézzük meg, valamilyen megküzdési stratégia-e ez és ha igen, tehetünk-e ellene, vagy ez valódi kikapcsolódási idő. És ha ez utóbbi, fogadjuk el, hogy teljesen rendben van kikapcsolni, mert ez a világ bizony tud túl sok lenni és nagyon is ránk fér, hogy néha bármilyen módon kiszálljunk egy kicsit a körhintából.