Felmehetünk az Everestre helikopterrel is

Senki nem akadályoz, hogy Activity-ben a bábunkkal a Finish mezőre lépjünk, akár napjában százszor is. Nem tesszük, mert látjuk: nem a célban levés az igazi cél.

Mégis, azonnal akarjuk a házat, a kinevezést, a pénzt, a sikert, a családot, a teljes egészséget. Vajon miért..?

Bizonyos életterületeken nagyon is rendben vagyunk a folyamat örömével. Szabadidőnkben ezért ülünk le a PS vagy társasjáték elé, hiszen élvezzük az ügyesség, tapasztalat és szerencse kombinációjából adódó kihívás örömét.

De még a komolyabb megerőltetéssel járó feladatokhoz is tudunk így állni (főleg, ha azok a "hobbi" kategóriájába esnek), itt is tudjuk élvezni az utat.Ha engem kitennének egy helikopterrel az Everest tetején, körbenéznék, pár percig gyönyörködnék a látványban, lőnék egy szelfit, majd elunva a dolgot megkérdezném, visszaszállhatok-e a gépbe, mert eléggé fázom. 

De mekkora katarzis ugyanitt állni úgy, hogy hónapok-évek kemény munkája, edzése, készülése, elbukott kísérlete és néha fogcsikorgatva újrakezdett menete után sikerül gyalog, önerőből feljönni! Tudjuk, összehasonlíthatatlan… 

Ám mihelyt a munka, siker, gazdagság a témakör, elkomolyodunk. Türelmetlenek vagyunk, esetleg másokra irigyek, frusztráltak, lemondók, kishitűek, megrekedtek. 

Annyira a cél kizárólagos, végső állapota, egyfajta "egyenvíziója" lett a társadalom és social media által belénk itatva, hogy el sem gondolkodunk: akarjuk-e ezt egyáltalán? Mármint úgy igazán, tiszta szívvel, feltétel nélkül? 

És ha igen, biztos most azonnal tudnánk is vele mit kezdeni, helyet találni neki az életvitelünkben, hitrendszerünkben, időnkben?

Ilyenkor mintha elfelejtenénk, hogy tulajdonképpen szeretjük a kihívást. Tulajdonképpen nem akarunk a film végére tekerni. Igazából jó dolog megélni minden állomást, és visszatekintve értelmet, tartalmat, mélységet nyer a cselekmény minden mozzanata.

Amikor engem kap el ez az elégedetlenség-érzés, mindig arra biztatom magam, hogy próbáljam kicsit hátralépve, kicsit társasjátékként felfogni az életemet: oké, most éppen ezen a mezőn állok és ennyi játékpénzem és szerencsekártyám és tulajdonom van. De mindjárt lépek megint és a társaimmal interaktálva újabb lehetőségekből választhatok, merre tovább, eszemet, szerencsémet használva, magamat próbára téve – és hozzáállásomtól függően csinálhatok egy élvezetes vagy egy vacak élményt a játékból.Mert ha nem is én veszem meg végül a legjobb mezőt, nem dobok tripla hatost, nyugodtan élvezhetem, hogy itt ülünk a barátaimmal és közösen alkotunk valamit, csak úgy az alkotás, a játék öröméért. 

És ha jobban belegondolok, néha ennyi igazából lehet, hogy elég is.