Egy versenylónak adnánk hamburgert? Egy Ferrariba tankolnánk ecetet?
Egyetlen testet kaptunk erre az életre. Mégis, sokszor ezerszer több törődéssel bánunk egy-egy becses tulajdon tárgyunkkal, mint ezzel a csodával.
Pedig még használati utasítást is kaptunk hozzá születésünkkor: ezt intuitív evésnek hívja a szakirodalom. Nézzük csak meg, micsoda elánnal tud egy baba tiltakozni a szájába erőltetni próbált anyatej iránt, miután már jóllakott..! Elfordul, rázza a fejét, üvöltve tiltakozik. Egy egészséges kisgyerek három falat után simán otthagy egy finom ebédet. Belekóstol a sütibe és visszaadja.
Rég volt már, amikor megélhettük, milyen érzés hallgatni a testünkre, és napi 0 percet gondolkodni az étkezésen. Akkor enni, amikor éhesek vagyunk és akkor abbahagyni, amikor PONT ELÉG VOLT. És nem akkor, amikor tele van a hasunk, hanem amikor elmúlt az éhség.(Hiszen szaladtunk játszani, élni..! És ugyan ki tud gyorsan fára mászni, vagy fotelek alatt kommandózni dugig tömött hassal, kajakómásan?)
Azóta megszokásból, a körülöttünk látott sémák alapján táplálkozunk. A mintáink pedig a gasztrovloggerek 4000 kalóriás, esztétikusan telepakolt asztalai. A baráti találkák, ahol kötelező elem a fogyasztás, akár valóban éhes az ember, akár nem. A családi étkezések túltolt bősége, egy átlagos gyorsétkezdés menü mérete és tartalma, és a legfőbb indokunk: "ezt szoktam enni".
Lehet, hogy ideje lenne picit tudatosabban ennünk, és ha már a "döntési fáradtság" elkerülésére lett kalibrálva az emberi agy és imád szokásból élni, pár hétnyi áthuzalozással egyszerűen csak egy jobb mintát adni neki. Egy kicsit clean eating-es, kicsit mediterrános vonalú, kicsit lassabb, kicsit intuitívabb mintát.
Hiszen ahogy egy díjnyertes versenylónak is a legjobb abrakot adjuk, a szuperautóba is a legjobb üzemanyagot tankoljuk, MI még ezerszer jobban megérdemeljük, hogy a lehető legminőségibb, és számunkra egyénileg legoptimálisabb tápanyaggal töltsük fel a testünket minden áldott nap.
Ha jólesne némi pontosabb iránymutatás ebben a témában, várlak szeretettel.
