Betegnek lenni önzés

Pontosan hallom, hogy hangzik ez a kijelentés, de garantálhatom: nem polgárpukkasztásnak szánom és kizárólag a lenti kontextusban nyer majd értelmet a gondolat.

Sokan úgy kezeljük az egészségünket, mint a lehető legprivátabb, legbensőbb magánügyünket.

Onnantól, hogy kamaszkorunkban elkezdünk saját döntéseket hozni, bizonyos élet területeken néha bele is ragadunk ebbe a kicsit nárcisztikus szerepkörbe, ahol 'csakazértsem' fordulunk senkihez tanácsért, mert az veszélyeztetné még nem kiforrott, nem sziklaszilárd önképünket. Hiszen ha mástól jön egy ötlet/tanács, az azt jelenthetné, hogy nem nekünk jutott eszünkbe (ergó, a másik okosabb, mint én?), vagy azt, segítséget kellett kérnünk (nem vagyok elég erős, elég jó?) - amivel nem merjük, tudjuk szembesíteni magunkat.

Holott az érettség végső mércéje nem az, hogy mindent egyedül döntünk el. A kétéves is egyedül akar mindent csinálni. Az igazi bölcsesség mércéje az, hogy tudjuk: mikor, milyen ügyben és kitől érdemes tanácsot kérni és azt aztán megfogadni. A mérce az, amikor be tudjuk látni, nem vagyunk mindenhatók, a hitrendszerünk nem az abszolút etalon, és van helye a kölcsönös tapasztalat megosztásnak a világunkban.

Másfelől sokszor nem is akarunk mások terhére lenni a panaszainkkal, nem szeretnénk orvoshoz menni, gyógyszerre, kezelésre költeni, ezért inkább úgy-ahogy, fájdalomcsillapítókkal vagy saját ötletből merített random stratégiákkal inkább együtt élünk panaszainkkal. (Ami persze így nem javul, nem gyógyul meg, sőt, idővel teljesen leromlik és más rendszereket is magával ránt.)

Csakhogy. A nagy igazság az, hogy a mi életünk nem csak a mi életünk. Hanem az összes szerettünk, hozzátartozónk élete is. Akik felé -valamiféle- felelősséggel mindenképp tartozunk.

Hiszen amikor már akkora lesz a baj, hogy nem csupán pár kezelésre kell eljárni, kicsit változtatni az életvitelen és beszedni pár vitamint, hanem mondjuk egy ágyhoz kötött, sok évig tartó, kiszolgáltatott állapotba kerülünk, akkor vajon ki lesz az, aki a fél életét, pénzt, időt, energiát fog ránk áldozni, ahelyett, hogy a saját gyerekeit gondozhatná, saját életét élhetné?

Csakis a családunk, a szeretteink fogják ezt megtenni.

! Természetesen NEM arról beszélek, ha valakivel nem várt betegség, baleset történik, ez kivédhetetlen és mindig benne van a pakliban!

Én arról beszélek, amikor valaki a szemmel látható problémáiról, betegségeiről, elhízásáról, stb.-ről tudatosan nem hajlandó tudomást venni és a család akár nyomatékos kérlelésére sem teszi könnyebbé saját és szerettei életét azzal, hogy amit tud, megtesz az egészségéért.

Ez olyan, mintha egy fiatal apa megtagadná a munkába járást, amivel a kisgyerekeit eltarthatná, mondván, hogy hogy hagyjuk őt békén, ez az ő élete. Nem tartanánk mindannyian önzőnek az illetőt?

Mert ha igen, akkor be kell látnunk, hogy önmagunkról semmilyen korban és élethelyzetben nem gondolkozhatunk abszolút individuumként, mert egy család, egy társadalom része vagyunk.

Amikor döntéseket hozok az életvitelemről, mindig felteszem a kérdést magamnak: vajon ez a maximum, amit jó szívvel (!) meg tudok tenni azért, hogy a lehető legkevésbé legyek majd terhére szeretteimnek, sőt, a lehető legtovább tudjak ÉN a támaszuk lenni?

És nagyon igyekszem úgy élni, hogy erre a lehető leggyakrabban tudjak igennel felelni.

A többi pedig, úgy érzem, már úgyis az Univerzum kezében van.