“Az ember nem lehet… egy kicsit terhes, egy kicsit vérbajos, egy kicsit halott”

Popper Péter. Nagyon szeretem ezt az idézet részletet tőle. Emlékeztet arra, hogy az igazán nagy és fontos dolgokat az életben nem lehet, nem szabad fél szívvel csinálni. Közeledik a Húsvét és még a legrendíthetetlenebb vendégeim közül is páran sündörögve, huncut-szégyenlős félmosollyal kérdezik, hogy most egy kicsit vajon elengedhetik-e a gyeplőt..?

Kulissza titok: ilyenkor mindenkinek mást válaszolok, és csak kis részben múlik a válaszom azon, hogy hol tart a folyamatban: a gyógyulás elején, amikor nagyobb kárt tesz egyetlen kilengés is, vagy már jó darabon elöl járunk az úton és beleférhet egy óvatos kísérlet ezzel-azzal.

Nagyobb részt függ a válaszom attól, hogy mit érzek, a lelke mélyén milyen válaszra van szüksége. Ugyanis egy szakemberhez forduló, gyógyulásra vágyó ember, kortól teljesen függetlenül legtöbbször arra vágyik, hogy mint egy kisgyereknek, valaki fogja meg a kezét és mondja meg, mit lehet és mit nem, mikor igen és mikor nem. Konkrét, szigorú használati utasítást. Ne kelljen mérlegelni, töprengeni, önmagával alkudozni, hogy mit és mennyit egyen.

Mert a döntések hatalmas, nyomasztó lelki terhek ám. És agyon vagyunk terhelve velük. Felnőttként folyamatosan, egész nap döntéseket kell hoznunk, a munkánk, a családunk, és saját magunk kapcsán egyaránt.

Miközben a buddhista szerzetesek egyöntetűen vallják, hogy a kőbe vésett, szigorú, mozdíthatatlan napirendjük kötöttsége, keretei hatalmas felszabadító és boldogító erővel bírnak.

Ezért ha úgy érzem, a vendégem mindenképp el fog csábulni a régi életvitele felé, hagyom, hadd tegye, hiszen akkor az én szigorúságom csak annyit okozna, hogy mindezt bűntudattal tenné – az pedig a lehető legrosszabb kimenet. (Persze terelgetem afelé, hogy okosan, jól válassza meg a kilengés tárgyát, és ha teheti, csak egyetlen kedvenc ételt válasszon ki, amiben a legnagyobb örömét leli, de a többi étkezésben tartsa a szokott étrendjét).

Ha viszont úgy érzem (és szerencsére ez a gyakoribb), hogy csak arra vágyik, hogy valaki vegye le a válláról a döntés kényszerét és mondja meg, hogy nem, ezt nem szabad, még most sem, akkor előveszem a 'szigorú anya'-énemet.

Mert a valóság így fest: a gyógyulás nagy, fontos dolog. Nem lehet kicsit csinálni.

Tehát persze, hogy "megengedem", hogy megedd a kalácsot és a gyerek nyuszi tojását. De megéri, tényleg megéri a visszacsúszás a sok befektetett munka után..?

Soha, senki nem mondta még azt nekem, hogy igen, megérte. De azt rengetegszer, hogy "hát, ez jó tanulópénz volt". És ha így vesszük, különösen fontos, hogy tudjam, kinél jobb, ha a saját bőrén tapasztalja meg, miért is csináljuk ezt az életmód váltást, mennyire rossz a tünetek visszatérése, és amúgy mennyire könnyű jól - mindig, igazán jól - lenni!

Úgyhogy egy ötlet: ha amúgy szívesen tartanánk ki az egészséges életmódunk mellett, csak a szociális nyomástól tartunk, bátran lehet vinni magunkkal kis edényben saját készításű köretet, és a hús ételt azzal kiegészíteni. Ha pedig valaki rákérdez, halál nyugodtan meg lehet osztani, milyen úton vagyunk, mennyire fontos ez nekünk és milyen jól érezzük magunkat ettől. Egy magabiztos, boldog embert senki nem kérdőjelez meg.

Sőt, ha kitartóan és megingathatatlanul képviseljük önmagunkat, akkor eredményeink, jóllétünk könnyen válhat ragadós példává, míg egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az utunkon társakra leltünk, egy igazi, egymást támogató-motiváló közösségre.

Ez pedig valószínűleg minden falat Kinder tojásnál mélyebb és feltöltőbb élmény lesz.